Kedd március 27

Az első igazi vízi gyógytorna, kemény. Nem faj, az Achilles inam merev és húz. Bevallom a kihagasokat (szombat 3 óra vízben, hétfőn 2.5km a kutyákkal., Anne figyelmeztet h nem éri meg, hordjam a csizmát, tornazzak terhelés nélkül, keveset terheljem.
Sutok egy sajtkenyeret es bentfelejtem a kenyérgépben éjszakára.

Hétfő március 26

Annyira felhúz a gyerek a “mindjárt kiviszem a kutyákat” toszakodassal 5x h inkább kiviszem őket én. Egy hete vezetek már majdnem (a gipsz levétele óta), a nap süt, nincs hideg és a reptéren aszfalton járhatok végig. 

Az első km nagyon jólesik, megfordul a fejemben, h körbemegyek de győz a józan ész, a hosszabbik kifutópálya végén visszafordulok. Másfél km-nel érzem h most lenne elég, de a kocsi nem ott van. Az utolsó fel km sem faj, de nem esik jól. Otthon egy bűnbánó gyerek vár, a nap hátralevő részében felpolcolva ülök, kivéve a két óra főzést.

Szombat március 25

Az utolsó nap az Aberdour uszodában, a cég felmondta velük a szerződést, áprilistól máshol dolgozom majd. Kis megszakítással 8 éven át töltöttem itt minden szombat reggelt, sok gyereket magzat korától ismerek. Steve felajánlja, h eljön értem és haza is hoz, de vezetek, erre nincs szükség. Nem tervezem h végig ott maradok, de mivel a harmadik lecke üres, beóvakodok a medencébe (ravaszul fürdőruhát vettem alulra, legalább a végén megpróbálok majd bemenni a vízbe) és ott is maradok végig. A meleg vízben egyszerű a járkálás, semmi nem fáj, sokat mozgatom és igyekszem természetesen használni a lábam. Óvatos vagyok, kár lenne ha visszaesnék.
A reggel édes-szomorú, sok puszi és ölelés, a legtöbb családot elveszítjük, ez az uszoda messze van a többitől. A pár hardcore követ minket (engem), vállalva a hosszabb utazást.
Délután felpolcolva megnézem AZ evezős versenyt (Oxford mind a négy számban kikap) és a Weeds majdnem egész nyolcadik évfolyamát, eleget sportoltam reggel.

Többször ráállok csizma nélkül a két lábamra, ügyesen egyensúlyozva; nem fáj, de egy lábra még nem merek. Az ágytól a szekrényig el merek sántikálni, a sérült lábat alig terhelve, ez is megy gond nélkül. Újabb info a netről, 4-6 hét amíg a csizmát kell viselni szinte mindig, ez betartható, ma kezdem a negyedik hetet (gondolom nem a csizma megkapásától számítandó a 4 hét, én nem attól számítom). Megjött a bokarögzítő sin is, ezzel rendes cipőt is tudok majd húzni, lehet h Magyarországra majd már csak ezt viszem, a csizma ormótlan és nehéz. (Nehezebb mint a gipsz volt)

Lábtörés 8 a harmadik hét

A harmadik hét rettenetesen indul, csütörtökről péntekre virradóra már alig alszom. Ez a tendencia pár nappal korábban elkezdődött, a gipsz nyomott egy csontot a lábfejemen, ami ugyan nem fájt, de az alvást lehetetlenné tette. Sokszor sírok a tehetetlenségtől meg mérgemben. Péntek reggel felébresztem Andyt akit talán kicsit meg is ijesztek a sírással, bevisz a kórházba. 

A Fracture Clinic szinte üres, péntek a traumatológia tervezett műtétek napja, csak a friss esetek vannak meg az ilyen renitensek mint én, akiket halálra bosszant az ódivatú kezelés. Erősen reménykedem, h végre csizmát kapok.

A gipszelőben Gwen fogad, ugyanaz, aki 10 nappal ezelőtt a műgyanta gipszet felrakta. Megcsodálja a gipszet védő mamuszt és h az egy mankóval ügyesen járok, rendesen terhelem a lábam, hiszen nem fáj. Elszalad h a főorvossal beszéljen, saját hatáskörben nem csinálhat semmit.

A verdikt az, h marad a gipsz. A hírre majdnem megint elsírom magam, még egy éjszakát alvás nélkül nem bírok ki. Megint elszalad, látja h ezzel nem fogunk csak úgy elmenni.

Azzal a hírrel jön vissza, h továbbra is marad a gipsz (btw a verdiktet egy olyan orvos adja, aki engem soha nem látott, az utolsó röntgenfelvétel 10 napos, ez alapján dönt), de felvághatja. Ez pillanatok alatt megtörténik, lábujjtól térdig végigvágja a műgyantát, egybenhagyva az alatta levő párnázott rétegeket. Végül az egészet betekerik egy rugalmas pólyával, elvileg tágulhat a szerkezet, a gyakorlatban ugyanolyan. Szerinte kedden, a tervezett felülvizsgálat napján sem fogok csizmát kapni még. Ebben biztos vagyok, h nem így lesz.

Otthon sokat mozgatom és ezzel lazul a gipsz nyomása is, az éjszaka egy fokkal jobb.

A szombat nagy eseménye h délután kint találom magam a konyhában kocsi és mankó nélkül, elfelejtettem h szükségem van rájuk és kisántikálok nélkülük. A gyereket kérem meg h hozzon valamit, félek támasz nélkül visszamenni.

Éjszakára letekerem a pólyát a lábfejemről, így már elég laza és sehol sem nyom. A terv az h majd visszatekerem nappalra, de aztán úgy marad, a gipsz csúszkál kicsit, de legalább nem nyom. A mamusz nagyjából egyben tartja. 

Kedden kórház, 10.30-ra van időpontom. A friss hó újabb lökést ad a gipszgyártás fellendítése érdekében, a Fracture Clinic teljes üzemben működik, csak a pácienseknek jut ülőhely, néha meg nekik sem. A gipszben lógó lábam hamar kényelmetlenre dagad, a negyed óra várakozás végtelennek tűnik. Végre bejutok, a mankót a pasi hozza utánam, kint felejtem a váróban.

Harmadszorra is Gwen fogad, a szeme se rebben a gipsz egy centis folytonossági hiánya meg a félig letekert, összegubancolódott pólya láttán, feladta h velem harcoljon. Leszedi a funkciójavesztett gipszet, kapok csizmát és elküld röntgenre. A röntgen váróban apokaliptikus körülmények, a recepciós minden új beteget figyelmeztet a kb másfél órás várakozásra. Pasit elküldöm dolgozni, majd hazamegyek taxival vagy Uberrel.

A röntgenre több mint másfél órát kell várni, most hozzuk be az előző vizitek elképesztő sebességét, az átlag meg mindig elég jó. A Fracture Clinic közben kiürül, bent járunk a délutánban, ma még nem ettem. Újabb locum indiai doki néz meg, a csizmát nem veteti le, a felvétel complete union-t mutat, együtt örülünk. Ha nincs problémám, a kórház már nem akar látni.

Szerda délutánra egy héttel korábban foglaltam gyogytornaszt, természetesen magán, az államilag támogatottra 6 hét a várakozás, addig magamtól is rendbejönnék. Egyedül megyek, a kocsival, először vezetek a baleset óta, automata autó és a jobb lábam ép. A mankóval nem bajlódok, csak lépcsőn használom már.

A lány a kórházban fogad, ahol tb alapon amugyis kezelne, £45 az első alkalom, a többi kicsit olcsóbb. Alaposan kikérdez, megvizsgál, mutat gyakorlatokat és kapok egy fénymásolt papírt amin a legtöbb feladatot állva kell végezni, miközben én elvileg csak csizmában terhelhetem 4 hétig. Kb igazolta, mit és hogyan gondoltam csinálni. 

Este fáradt vagyok, jobban mint egyébként, a vezetés izgalma és a majdnem egy óra gyakorlatozás kimerít.

Csütörtök reggel újabb gyógytornász, ő a helyi magánkórházban rendel, £70-ért, tőle e-mailben kapom majd a videó gyakorlatokat. Itt nem csak a lábfeje koncentrálunk, hanem az egész lábra, brutal a nő, kedvelem. Megegyezünk egy jövő heti vizes terápiában, alig várom, h megint járhassak.

Pénteken közös szülinapi vacsora Dani és a sógor tiszteletére, olasz étterem olasz tulajokkal, sokat iszom és meg többet beszélek olaszul, kezdek visszatérni a normális magamhoz, semmi nem fáj, a kisebb dagadás a csizmában nem túl zavaró, mozogni majdnem normálisan tudok.

Lépcsőn fel és le mankó nélkül megyek, jó láb fel, rossz láb le (good goes to heaven, bad goes to hell), igyekszem nem összekeverni. Néha váltott lábbal is fel tudok menni, lefelé óvatosabb vagyok. Estére mentolos Aloe zselével kenegetem, hűsítő és talán a dagadáson is segít.

Labtores 7 a második hét

Szombat 10. Danit hazahozzuk Oxfordból, én oda és vissza is hátul ülök, felpolcolt lábbal. Hazafele elmegyünk Chipsteadbe a White Hart kocsmába, ügyesen a bejárattól legtávolabbi asztalt kapjuk, de már rutinosan mankozok. Meg mindig nem szeretem és fárasztó is nagyon, de a technika megvan.

Vasárnap megint belevettem magam a rehabilitációs irodalomba, tornaszerek es táplálék kiegészítők keresésébe. Itt anyák napja van, elmegyünk angol nagyihoz, posh kocsmában ebédelünk, két mankóval bénázok, a lépcső még nagy mumus.

Hétfőn kiderül h a Home Office szerint mi sosem küldtük el nekik az iratainkat, azokat sem, amiket már visszaküldtek. Ez kb egy hétig tartó rémálom lesz, bevetjük a parlamenti képviselőt, aki eddig halottnak a csók hatékonysággal dolgozott az ügyön, az ügyvéd rájött, h jogi úttal is fenyegetheti őket, végül a HO elismerte h elvesztették az iratokat, nem kell h elküldjük nekik az egyetlen megmaradtat, elég ha Andy beviszi Croydonba. Az elvesztett iratok pótlását megtérítik. Ez meg hátravan.

A hét többi napjain ennél több nem történik, tv, internet, ülve meg a földön fekve tornászok, lépcsőn fel féltérden, le seggen közlekedem, a nappaliban a rollert, az emeleten a mankót használom. Nem fáj, de ha sokáig lógatom dagad és az kellemetlen. Egyre mobilabbá válok, a rolleren térdelve tudok főzni, mosogatni, konyhában pakolászni, a szobafogság kezd az agyamra menni.

Lábtörés 6 az első hét vége

Szerdán elkezdtem szokni az új gipszet, megjött a roller és új világ nyílt meg ezzel előttem, ui képes voltam szállítani vmi, pl italt bögrében, nem kellett mindent ott helyben elfogyasztani a konyhában, vagy megkérni vkit h hozza oda nekem. Elkezdtem letenni a sarkam ülés közben, bár a legtöbbet elfoglalt pozíció a díványon felpolcolva volt.

Csütörtökön eljött a sógornőm, hozott levest és egy csirkés lasagnat, mindkettő isteni és nem nekem kellett gondoskodni róla, Andy a pizzarendelésben látja a konyhaművészet kiteljesedését. 

Pénteken sem történt más, Google, Netflix, kötés, telefon, kutyák a szitterrel, ücsörgés a nappaliban. Fájdalom ritkán támad, ha lógatom dagad és a só nagy ellenség. A szorulas megszűnt, a lakásban ügyesen közlekedem, a lépcső mumus, napi egyszer igyekszem letudni.

Lábtörés 5 intermezzo

Az egész történet egyik legidegesítőbb vonatkozása h NEKEM kell helyettesítésért könyörögni. Azt értem h ha valaki szabadságra akar menni vagy vmi esemény esik egybe a melóval, esküvő, sportverseny, akármi, akkor megkér egy kollégát h helyettesítse (nem részletezem a szabályokat, a röhej kategória). Még azt is értem, h ha vki hirtelen lebetegszik, akkor körbekérdez, ez egy-két nap, nem több. De h nekem, a törött lábammal, hat hét gipsz előjelzéssel, könyörögni kelljen h vki más KERESSE MEG A PÉNZT, amit ugye én nem, ez nonszensz. Legalább négy napig ment a palaver, h ki mikor helyettesít, az iroda zaklatott rendszeresen, meg írjak óravázlatot. ORAVAZLATOT vazze, h vki más tanítsa meg és szedje be érte a pénzt. Az összes kolléga rendelkezik a megfelelő képesítéssel, írja meg ki-ki a saját vázlatát.

Lábtörés 4 kedd, felülvizsgálat

Kedd, felülvizsgálat. Megint zuhanyzok, ugyanúgy csak a szemetes zsák nélkül, a lábamat nem éri víz amúgy sem. A rutin ez lesz később is, kétnaponta zuhanyzok, alig mozgok, nem vagyok piszkos és hat a vizes padlón elcsúszni nem lenne ideális, meg az egész procedúra fárasztó.

A tegnapi veszekedés még mindig itt lebeg a fejünk felett, taxit próbálok hívni h a kórházba jussak, de nincs, havazik meg későn is jut eszembe, Andy bevisz, közben kibékülünk/megenyhülünk, már nem akarok elválni.

Az orosz kém mérgezése a nap híre, meg az h mégis gipszet kapok. A Fracture Clinic egyből gipszelni küld, jól megvakargatom a lábamat és elbúcsúzok tőle, minimum két hétig nem látjuk egymást. Az új gipsz könnyű, műgyantából van és fehér. Nicola szerint náluk Kingstonban bárki kaphat szineset, de Redhillben csak a gyerekek. És ők is csak rózsaszín, kék és lila között választhatnak. Matricát sem kapok, pedig nagyon jól viselkedem. A gipsz nyomja a lábtőcsontomat, de azzal vigasztalnak, h ez majd elmúlik. Nem múlik.

A törés úgynevezett Weber A típusú, az összes bokatörések több mint negyede, nem vagyok egyedül. A kezelésről megoszlanak a vélemények, sok helyen azonnal csizmát kap a páciens, East Surrey Hospital a hagyományos gipsz híve, pechemre. A gipsz után készített röntgen felvétel láttán a locum doki sajnálja is h ezzel a szép töréssel kár volt gipszelni, de már késő,  ég a főorvos amugyis old school.

Hazafele a szomszéd faluban levő greasy spoon cafeban ebédelünk, lábam egy széken, fárasztó.

A nap hátralevő részében megint gugli és Netflix a program, fájó szívvel nézegetek rehab gyakorlatokat, hasizmozok és a jó bokamon bokasúllyal edzek, a gipsz is kb egy kiló lehet.

A lépcsőzés lefelé fenéken, felfelé féltérden működik, ezt érzem biztonságosnak.

Meglátogat zongora Amanda, a tőle kapott tippet követve új helyről rendelünk pizzát és rendelek egy nagy adag készételt is a tescotól.

Elkezdek gyógytornászt keresni, lehetőleg olyat akinek van medencéje, na ilyen csak egy van Oxtedben. Előjegyeztetem magam két héttel későbbre, biztos lévén abban, h akkor tuti leveszik a gipszet, amit már kezdek utálni.

Lábtörés 3 március 5 hétfő

Hétfőn egyedül maradok, Andy dolgozni megy. A kutyákat egyszer ő viszi ki, egyszer a szitter, amúgy engem szórakoztatnak.

Berendezkedek a nappaliban, két sámlin van minden a kezem ügyében. Google és Netflix megint egész nap. Weed 7 vagy 8 évad, ki tudja hogyan nem ismertem meg korábban, de halleluja, rengeteg időt kell valamivel eltöltenem. Napi átlag egy évad az adagom.

Kötök is, régebben elkezdett darabokat fejezek be és újakat is, Nicola sálja a legszebb, nyers selyem lila. Egy ismerős babának is készül egy kabátka, de nem tudom az anyját elérni (kutyás ismerős), ki fogja nőni mire megkapja.

Rengeteget olvasok a lábtörés orvosi és táplálkozási vonatkozásairól, pl arról h háromszoros energia bevitelét igényli, elkezdek rendesen enni, igyekszem az üres kaloriakat mellőzni és sok tiszta fehérjét enni. Rendelek sok vitamint és ásványi anyagot, D3-bol a rendes adag sokszorosa kell, meg amúgy sem ér a nap, meg esik a hó is. Kalcium, magnézium stb, mindenből sok kell. Fogytam két kilót, remelem h a tendencia folytatódik, sajnos nem, a napi 6000 kalória az én esetemben csak pár napig szükséges.

Találok gyógytornát is, persze gipsszel azt nem lehet, reménykedem h kedden a felülvizsgálaton csizmát kapok majd, ami levehető.

Este a feszültség óriási veszekedesben tör ki, erre inkább nem emlékeznék, elég annyi, h Andy jobb ha nem választ ápolói munkakört a jövőben sem.

Lábtörés 2 az első hétvége

A hétvége Google és Netflix társaságában telik, az előbbi a törött csontok és a hozzájuk tartozó információk jegyében, az utóbbi sorozatokkal.

Legelőször a mobilitáshoz szükséges eszközöket kutattam fel, vettem gipszre húzható műanyag vízálló védőkotont és kádba való sámlit h tudjak fürödni, felfújható ék alakú párnát h ne kelljen a dívány párnáját fel-le hurcolni, gipszre való “cipőt” h biztonságosan járhassak majd. Béreltem térdelő rollert h könnyebben mozogjak és hozzá való rámpát h a vécébe kijussak ugrálás nélkül. Ebből kb semmi nem érkezett meg kedd előtt.

A háromnegyedes gipszet nem szabad terhelni, meg a lábamat is ajánlatos magasan tartani h ne dagadjon, a szombatot jobbnak látom a hálószobában tölteni. A fájdalom bírható, talán egyszer vettem be gyógyszert, az unalom rosszabb.

Vasárnap először zuhanyozok, a lábamon egy szemeteszsákkal, a kád szélén ülve, imbolyogva. Minden pisilés kihívás, mankóval kiugrálni, át a bebikapu küszöbén, pár nap alatt lett ez könnyebb, neki támasztani a vádlimat a vecenek, egyik mankó egyik sarokba, másik a mosdókagyló mellé, egy lábon egyensúlyozva leülni. A napot a nappaliban töltöm, a lépcsőn a fenekemen csúszkálva jövök le, a feljutáshoz még mindig a mankót ugralast használom, bazi nehéz.

A lábam fáj ha sokáig (10 perc) lógatom. Igyekszem nem sokáig.

Andy kutyát sétáltat, főz, kiszolgál és nem mindig felejti el a vécé deszkát le-, a fedő felhajtva hagyni. Igyekszem nem sokat enni, mert félek h a mozgáshiány katasztrofalis következményekkel jár majd. Szorulásom van, ez is a mozgáshiány miatt valószínűleg, lenmagot eszek sok vízzel. Ez pár nap után rendeződik, de nem egyszerű eleinte.

Lábtörésem története

Életem első gipszes eseménye, megpróbálom naplószerűen leírni, az első három hetet emlékezetből.

Március 2, havazik. Sőt jég esik, nem jégeső, a klasszik minimum borsónyi jegekkel, mint nyáron szokott, hanem esőcseppnyi, pici lencseformájú jég, azonnal ráfagy mindenre, páncélt képez a kabátomon, a szemüvegemen, a járdán. Sokan kiszórnak homokot, sós homokot, sót tisztán. A kutyák imádják a hideg, havas sétát, hosszú perceken keresztül kergetik egymást többször. Van időm hosszú sétára, gyalog indulunk el, nem megyünk kocsival a reptér bejáratáig mint általában. Meg mindig nem sétálnak szépen pórázon, különösen Safi húz, kitör, körémcsavarodik, talán Haritól próbál messzebb kerülni. Van közöttük egy általam alig észlelhető és meg annál is kevésbé értelmezhető kommunikáció, nem utálják egymást nyíltan, de nem is szerelem. A hazaút könnyebb, kevesebb energiájuk marad húzni. Azon töprengek h elég lesz-e egy lavórban lemosni a lábukról a sót a télikertben vagy vigyem fel őket a kádba. A következő gondolatom az, h sikítok a fájdalomtól a földön fekve, a bal bokámat mintha bárddal vágták volna ketté.

Nem bírok felállni, csak sikitok ordítok, iszonyúan fáj. Szorongatom a két pórázt, az jár az eszemben h kiveszem a telefont a zsebemből és felhívom a pasit, de ez megoldhatatlan feladatnak tűnik, inkább sikitok tovább. Aztán az jut eszembe, h ez a sikítás nagyon nem commeilfaut, _ennyire_ nem fáj, talán még fel is állhatnék. Eh, inkább sikitok tovább, nem kell mindig mindent önerőből megoldanom, nem kell mindig én legyek az erős támasz. Most tényleg jól jönne vmi segítség, de ha csöndben szenvedek, budaiúrilányosan, akkor sok idő is eltelhet mire vki észrevesz a kocsik takarásában a földön. Kutyák közben szaglászni kezdenek, pedig csak Safi póráza van a kezemben. Hárít nem látom, ő könnyen megijed hangos emberi zajoktól, lehet megrémisztettem a sikitassal.. Közben sikitok tovább mint a fába szorult féreg (kösz Apu). Kb két perc, mire vki kijön az egyik szomszédos házból, kisgyerekes család, az iskolásoknak a hó miatt nem kell bemenni, amúgy senki sem lenne itthon, rendes munkásemberek laknak a mi utcánkban. Fiatal nő, aggódva kérdezi, mit segítsen, felállnék-e. Kérem h cserkéssze be a fekete kutyát, el ne üsse vmi, a jég dacára elég gyorsan hajtanak az autók. Közben a férje is kijön, punk kinézetű fiatal férfi, már ketten nagyon kedvesek velem, kicsit kevésbé sikitok, a célt elérte, már csak jajgatni tudok, nagyon fáj. Elkapja a kutyát, elmagyarázom hogyan tudja őket berakni a házba (külső zàr kulcsa a pórázon, belső záré eldugva), elkezdhetek magamra figyelni, a kutyák biztonságban. Közben mentőt hívnak, már többen is vannak körülöttem, az is kijön, akinek a háza előtt elestem, nem kér bocsánatot a szarul parkolt kisteherautói miatt, pedig végülis ez az oka, amiért rosszul léptem a szűkre hagyott járdán. A mentőt kb két óra múlvára ígérik, nem vagyok egyedül aki ma a jégen elcsúszott és én legalább nem vérzek és nem vagyok 80 éves, a prioritások alja szerencsére. A mentő gondolata kicsit felvidit, meg sosem utaztam mentőben, de a két óra a fagyott járdán kizárt, mozogni nem akarok. Odaadom vkinek a telefont h hívja fel a pasit, 7 percre van tőlem, halisten ma átlagos hétköznap van, nem ment sehova. Közben hoznak egy takarót, elkezdek fázni, felültetnek és kapok egy bögre forró, tejes és nagyon cukros teát, az angol választ a világ kb összes problémájára.  Egy kortyot sem innék belőle normális esetben de most nagyon jólesik. 

Andy nagyon hamar megérkezik, a teát sem ittam meg. Besegítenek a kocsiba, meg megállunk a ház előtt, h megnézze a kutyákat, meg ahhoz vegyen pénzt, ha a hírhedten hosszú NHS várakozásra kerülne sor, ennivalót tudjunk venni. Megkérem h óvatosan húzza le a csizmámat, a majdnem vadonatúj vízálló irhacsizmáért kár lenne, ha levágnák rólam. Hoz paracetamol-kodein tablettát is de nem akarok semmit bevenni, a mentő azt mondta ne egyek vagy igyak, hátha műteni kell. Felhívjuk Heathert, Andy röntgen asszisztens nővérét, szabad a gyógyszer, csak majd mutassuk meg. A kórházba a kertek alatt megyünk, én navigálok, két sírás között. Andy röhögtet, a legnagyobb erénye a humora, már nem is fáj annyira, talán a sokk adrenalinja is dolgozni kezd.

A kórházhoz érve nem merünk a bejárathoz közel parkolni, a kettős piros csík azonnal bírsággal jár, még a törött boka sem olyan fontos mint a £80 és hat pont. Leparkolunk szabályosan, pasi elmegy tolószékért aztán begurít a baleseti ügyeletre. Talán egy éve jártam itt utoljára, azóta megdizájnolták az A&E bejáratot, meg a recepciót, amikor egy éve a kezébe fúródott baltanyél miatt jöttünk, meg egészen másképp nézett ki minden.

A triázsablaknál ülő férfi is vicces, csak legyint a co-codamol láttán és hoz nekem egy 30-as sima codeint, víz nélkül lenyelem. Nemsokára hatni is kezd, érzem a fájdalmat, de nem törődök vele, innen már tényleg vidám a történet.

Pár perc és bent vagyok vki előtt, de ér-e már nem is emlékszem ki volt, azonnal röntgenre küldenek, lehet, h csak ficam, a dudor alig diónyi a külső bokacsonton. 

Andy bejön a röntgenre, vicceskedünk a tanuló és mindenért bocsánatot kérő kis szemüveges asszisztenssel. Minden dupla idő, mert mindennel elszalad h jóváhagyja vki egy ajtó mögött, a középkorú indiai férfit csak a végén látjuk egy pillanatra. Egy felvételt kell megismételni, ehhez végül ügyesen alápolcolják a lábamat. Innen már nem az ügyeletre kell visszamenni, hanem a Fracture Clinic nevű osztályra, rutinosan elindulunk az ellenkező irányba és ötször annyi utat teszünk meg mint kellene. A lábam előre kilóg, minden ajtónyilás újabb kihívás, melyikbe fogja Andy beleverni. 

A tolószékben ülés egy új dimenziót nyit meg, kb láthatatlanná válok, de legalábbis az önrendelkezésem a felére csökken. Mindenki Andyvel létesít szemkontaktust, hozza beszél, őrá mosolyog. Ebben neki is része van, tőlem kérdezik a születési dátumot, ő vágja rá gyorsabban. Nem tudatosan csinálja sem ő, sem mások, ezt Emmát tologatva már sokszor tapasztaltam. Az ép felnőtt szerepében igyekeztem elkerülni a szemkontaktust, hátrább léptem vagy egyenesen megmondtam a velem kommunikálni próbálónak, h ne hozzam beszéljen, Emma fizikailag korlátozott, nem szellemileg.

A Fracture Clinic váróterme tele van a hozzam hasonlóan póruljártakkal, nagyüzemben nyomják az ipart a gipszelőben is. Az első traumatológus, Claire, fiatal nő, nagyon izgatott a “gyönyörű” törésem láttán, egy ilyen “Gucci Fracture” pontszerző a hétfői csapatmeetingen, az eheti trófea az övé lesz velem. Kívülről meg mindig meglepően kicsi a duzzanat, senki nem gondolná, h törés. Meg egy röntgenre van szükség, másodszorra majdnem üres a váró, lement az előző nagy hullám, azonnal behívnak. Szemüveges tanulólány nem győzi exkuzálni magát, de megnyugtatom, h a kodeinnek hála nem érzek semmit és mindenkinek nehéz a tanuló időszak, meg valószínűleg csak a traumatológus finnyásabb az átlagnál.

Aprócska kínai nő gipszeli a lábamat, igazi hagyományos gipsszel, bár nem vödörből meregeti az anyagot, hanem előgipszezett gézcsíkokat mártogat a melegvizes vödörbe. A vádlimon csak géz van, gipsz nélkül, ha mégis dagadni kezd, ott lesz helye. Ad egy pár mankót is, a könyöknél támasztó fajtát, lehet ugrándozni. 

Meg egy utolsó vizit Claire-nél, ne terheljem, kapok sok fájdalomcsillapítót, jöjjek vissza kedden. Az információs szórólapon injury lawyer hirdetés, ez is új, gondolom a finanszírozás része.

A kórház összességében nagyon pozitív élmény, alig két óra alatt mindent elintéztünk. A kocsiból kiszállva ügyesen bicegek a bejaratig, a két lépcsőfok alig egy perc. A műanyag ajtók magas küszöbe közül az elsőt profi módon abszolválom, örömömben hátraszólok a pasinak, h ő is örüljön, majd azzal a lendülettel bevágom a lábamat a második küszöbbe. Olyan érzés, mintha megint eltört volna, órákig sajog utána. Otthon berendezkedek a díványon, magam köre gyűjtöm a telefonokat, ipadot, enni- és innivalót, Andy már nem megy vissza dolgozni, kiszolgál, telefonál. A mosókonyhában levő WC óriási kihívás, a macskák territóriumát védő bébikaput azonnal leszereltetem, elég megbirkózni a lépcsőfokkal. Mankózni nehéz fizikai munka, most bánom igazán h éppencsak elkezdtem a konditermi erősítést. Figyelni kell a sérült láb megfelelő emelésére is, beleütközik mindenbe ha lógatom, lásd korábban.

Este jön a dilemma, aludjak a díványon (sosem voltam képes) vagy kínlódjam fel magam az emeletre. Az utóbbi mellett döntök. Bal kézzel a korláton támaszkodok, jobb karomban a mankó, egyesével ugrálok felfelé, iszonyú erőfeszítés minden lépcsőfok. Az utolsó párat térden-seggen-ki tudja hogyan teszem meg majd elterülök a padlón. A felállás lehetetlennek tűnik, zihálok az erőfeszítéstől és a fáradságtól. Andy próbál segíteni, közben röhögünk sokat, de az nem visz előre. Próbál átlépni rajtam, h hátulról támasszon, közben óriásit rúg a gipszembe, valószínűleg éppen csak hozzáért, de megint a csillagokat látom. A fenti WC ajtón nincs küszöb, a bebikapu is marad, a 2 centis magasság óriásinak tűnik. A WC-n ülve elszédülök és hányingerem lesz, valószínűleg a feljutásba fektetett erőfeszítés miatt vagy a fájdalom adrenalinja, ki tudja. Az ágyban ügyesen felpolcoljuk a lábamat, beveszem a maximum adag fájdalomcsillapítót és hihetetlen módon elalszom a hátamon fekve.

Az éjszaka meglepően jól telik, alig háromszor ébredek fel, de mindahányszor kb azonnal sikerül visszaaludni.